Orbán Viktor házhoz ment a pofonért. Nehéz megmondani, hogy mi okozta a strasbourgi fiaskót, de tény, Orbán Viktor nagyon régen szerepelt le ennyire. Lehet, hogy túlságosan is hozzászokott a parlament erőviszonyaihoz, a magyarországi médiaviszonyokhoz, de itt most ösztönei cserben hagyták. Valószínűleg egyszerűen nem tudta, hogy hol van.

Magabiztosan kezdte és nem is volt baj, amíg nem szembesült az ellenérvekkel. Már az önmagában érdekes volt, hogy több fideszes nagyágyú távol tartotta magát a vitától. Nem volt ott a közelmúlt kedvence, Pelczné Gál Ildikó sem, de a távolabbi múlt szövetségesei közül hiányzott Szájer József, Áder János és Deutch Tamás is. Ez akkor is feltünő, ha tudjuk, hogy a hazai politikai előélet odakint semmire nem jogosít fel. Akármilyen furcsa, Brüsszelben sokkal nagyobb neve van a magát ügyesen bedolgozó Jároka Líviának, mint a Fazakas Szabolcs elleni otromba támadásával minden fontos klubból kiiratkozó Deutch Tamásnak, vagy a magát semmilyen klubba be nem dolgozó Áder Jánosnak.

Ha Orbánnak lett volna rá füle, akkor Martin Schulz (a szocdemek frakcióvezetője) hozzászólásából kihallhatta volna, hogy most nem otthon van. Orbán, bár szemmel láthatóan kényszeredetten, de maga is megtapsolta Horn Gyula méltatását, de nem vette észre, hogy a médiatörvény ügyében csapdába került: mikor bevállalta, hogy ha kell, módosíttatja a médiatörvényt, azzal elismerte, hogy nem belügyről, hanem európai ügyről van szó. Ezt a magas labdát Martin Schulz természetesen lecsapta. "Ezért aggódunk mi, európaiak, ezen törvény miatt." - mondta a frakcióvezető és valószínűleg ez volt a kegyelemdöfés. Az már csak hab volt a tortán, hogy az ízig-vérig európai szocdem azt is szóvá tette, mi értelme van a szimbólikus politizálás kedvéért elővenni a múltból egy térképet, amely az 1848-as határok között ábrázolja Magyarországot. Mint a későbbiekben látni fogjuk, pedig éppen Orbán lesz az, aki számon kéri Európán, hogy miért él annyira a múltban. De haladjunk időrendi sorrendben. Jöjjön először Martin Schulz felszólalása, azzal a megjegyzéssel, hogy a szinkrontolmácsolás nem tekinthető hivatalos jegyzőkönyvnek.

A sort Daniel Cohn-Bendit folytatta. A zöldek frakcióvezetője és fenegyereke előljáróban felidézte gyermekkori emlékeit Magyarországról, arról, hogy sírt, amikor 1954-ben Puskásék kikaptak a vb döntőben és hogy milyen élmény volt bátyjával kéz a kézben tüntetni 1956-ban melletünk (a saját hazájában). Nem rejtette azonban véka alá, hogy ma "Orbán úr azon az úton halad, hogy egy európai Chavez legyen, aki nem érti a demokrácia lényegét." Leszögezte: az erős európa szlogen jó, feltéve hogy európa szavahihető. Mint mondta, a húsz évvel ezelőtti Orbán ezt tudta, a mai viszont már nem.

Fontos, de sajnos tökéletesen súlytalan mondatokat mondott a felszólaló Bokros Lajos is, a megkopott fényű magyar képviselő kifejtette: "Magyarország itthon van európában, méltó az elnökségre. De vajon a magyar kormány itthon van-e? Méltó-e a tisztségre?" Nem lehet rekonstruálni a pillanatot, hogy Orbánnál mikor szakadt el a cérna, mikor gurultak el gyógyszerei, mikor hagyta tökéletesen cserben realitásérzéke? Talán azt hitte, hogy itt is működni fog a fidesz kedvenc technikája: amit pirulás és szemrebbenés nélkül sokszor mondunk, arról előbb-utóbb azt fogják hinni, hogy igaz. Csakhogy itt nem hívhatta segítségül a papagájkommandót, saját retorikai képességére kellett hagyatkoznia.

Az meg egyenlő volt a nullával.

Orbán már azzal vétett az illemszabályok ellen, hogy azt gondolta, két sapkája van: egy magyar miniszterelnökként, egy pedig az unió soros elnökeként. Olyan itt nincs, hogy hol az egyik sapkámat teszem fel, hol a másikat. Brüsszel felől nézve soros elnökként egy sapkája van és magánügy, hogy Magyarországon miniszterelnök. Vagy fordítva, ha ő a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként szólal fel, akkor nem beszélhet az unió nevében. Az egyedül Karinthy Frigyesnek sikerült, neki is csak álmában, hogy "két macska volt és játszott egymással". Az már sokkal durvább volt, hogy a már számtalanszor kifigurázott formáját hozta: nézte magát a tükörben, megállapította, hogy a "szemem az anyámé, az orrom az apámé, az állam, nos az állam Én vagyok". Európában demokrata nem azonosítja magát a néppel, mint ahogy a magyar nép sem azonosítja magát Orbánnal. Ez olyan, mint díszebéd közben szellenteni. Hangosan. Aztán csodálkozni, hogy fintorognak. A magyar miniszterelnök valószínűleg nem számolt azzal, hogy mások a játékszabályok, ha nem Kövér László elnököl. Itt viszont viszontválasz illette meg először Martin Schulz-ot.

Természetesen Daniel Cohn-Bendit is reagált. Szenvedélyes hozzászólása a szinkrontolmács számára itt-ott követhetetlennek bizonyult, ezért záró gondolatát a galamus.hu szerzőinek jóvoltából most szó szerint idézem:

"Amikor ő (Orbán Viktor) itt azt állítja, hogy mi bármit is mondtunk volna a magyar nép ellen, ez maga a nacionalista populizmus, mert nem akar a dolog tartalmáról vitatkozni, nem akar vitába szállni a másikkal. Ön meghívott minket ebédelni, Orbán úr, de elvette minden étvágyamat, nem eszem együtt Önnel."

 Hogy ebéd közben Orbán Viktor végül elengedte-e magát, vagy sem, arról nincs információnk.